Nehéz - mint a kezdet általában

Történeteket kért valaki, én pedig hosszú ideje történeteket adok és veszek. Nem egy az egyben, hanem kölcsönösen. Nem méricskélve kilóra, centire, ölre. Inkább lassan, komótosan - élvezkedve. Amióta az eszemet tudom és a nyelvemet használom, mesélek és meséket hallgatok. Nagy levegő kell hozzá, teli tüdő, hogy a Cseh Tamás által énekelt "támasznak hasznos légáram" megtegye, amit megtehet.

A történek, persze, élnek. Átalakulnak, mert részleteket mos ki belőlük az emlékezet; a jelen(lét) átírja a főszereplők jellemzőit, az akarat megváltozatatja végkifejletet, a konfliktusok eljelentéktelenednek, működik az (ön)cenzúra. Az is előfordul, hogy visszatalálnak hozzánk - más mesélőktől és más meseként, de elkerülhetetlenül.

Mindenannyiunknak vannak történetei, még ha szégyelljük is őket olykor.

Elsőként a családi legendárium ontja titkait: az öregasszonyok történetei a nélkülözésről és arról, miért átkozták meg Istent még csak hét évesen, de már kenyérkeresőként. Az öregember meséje arról, miként töltött még egy alig elviselhető évet a málenkijrobot turist szervezésében "valahol Oroszorságban", amikor kiderült róla, hogy szabó, s a szabókra (és a cipészekre) az éppen megvalósuló szocializmusnak, ugye, mint falat kenyérre volt szüksége. Sírás nélkül viselte ezt is, bár itthon kislányai cseperedtek éppen iskolássá, s zokogni csak akkor kezdett, amikor - Budapestre érve, de már a fordulat után - egyetlen kincsét, a Singer varrógépet talyigán kellett betolnia a sebtiben alakult szövetkezet közös gazdaságába.

A fiú története, akinek azon a napon randevúja volt. Vagy vizsgája. Vagy vizsgája és randevúja éppen, utóbb pedig anyukája nem engedte bevillamosozni a káoszba, ezért lemaradt a történelemről (forradalom, ellenforradalom, népfelkelés, forradalom és szabadságharc), de ha nem így történik, akkor lehet, hogy én ma nem kezdek blogolni. Vagy nem magyarul. Vagy.

A kora-, közép- és késő Kádár kor történetei, amelyek felidézése ma már nosztalgiázós társasútnak tűnnek.

Egymás megismerés gyakran nem más, mint történeteinek (amikben volt szereplő - hogy az előbb idézettet idézzem újra)meghallgatása. A megismerés útja az a bizalom, amellyel beavat, elmond. Miközben ismét átél, kicsinyt átszínez, talán újra is értékel. Megoszt. Élőszóban, fülbe súgva, borral öblítve, pálinkába oltva, ájultan, bámulva - Web nullában, web egyben vagy web kettőben.

Ahogyan megosztok talán mostantól én is. Történeteket, tehát magamat. Meséket, amelyeknek a valósággal való egyezése csak a véletlen műve lehet. Lehet.